MÉSZ-HEGY – NYERGES-TETŐI TANÖSVÉNY
- Helyszín: Eger, Mész-hegy – Nyerges-tető helyi jelentőségű védett természeti terület
- Állomások száma: 5
- Hossza: 1,5 km
- Bejárásához szükséges idő: kb. 1,5 óra
- Jelzés: sárga T betű
- Jellege: körtúra
- Téma: természet- és tájismeret
- Idegennyelv: nincs
- Vezetőfüzet: nincs
- Fenntartó: Kaptárkő Egyesület
Az Egertől 2 km-re, keleti irányban található 1,5 km hosszú tanösvény (mely a sárga jelzésű Bükkaljai Kő-úthoz és a sárga háromszög jelzésű turistaúthoz csatlakozik) a Mész-hegy – Nyerges-tető helyi jelentőségű védett természeti terület földtani felépítését, természetes élőhelyeit, tájhasználati módjait és a bükkaljai kőkultúra emlékeit, köztük a kaptárköveket mutatja be. A tanösvény 5 állomásán információs táblák segítségével mutatjuk be a védett terület értékeit.
Kaptárkövek:
H.2.b – Mész-völgy; H.2.c – Mész-hegy déli lejtője; H.2.d – Nyerges-tető keleti része; H.2.e – Nyerges-tető nyugati oldala
A sárga jelzésű turistaút (a „Bükkaljai Kő-út”) nyomvonala megegyezik a középkori eredetű közlekedéstörténeti útvonallal. A „Via ad Szomolyán” évszázadokon keresztül közlekedtek a szekerek, erről a riolittufába helyenként több méter mélyen bevágódott szekérnyomok („riolitmélyút”) tanúskodnak. A „Szomolyai út” vagy „Egri út” Ostoros község és egy elpusztult település, Szőllőske (Sceulus, Seulus) határán vezetett, ma Szomolya, Eger és Ostoros településhatárokon húzódik. Ezen a területen több pince, bújó, sziklába faragott helyiség található szétszórva, a hajdani virágzó szőlőkultúra – valamint a riolittufa térszínen kialakult bükkaljai kőkultúra – emlékeként.
A Nyerges-tető nyugati oldalán található a Bükkalja egyik legrejtélyesebb kaptárköve (a magyarországi kaptárkövek listáján a kódja: H.2.e). A Nyerges megjelenésében méltó társa a cserépváraljai Nagy-kúpnak, a kúpkövek legszebbikének és a szomolyai Kaptár-völgy koronájának, a Király székének. A lapos ormú sziklavonulattól egy keskeny és mély hasadék választja el a helynek is nevet adó magas sziklatornyot. Ennek az impozáns riolittufa-oszlopnak a teteje nyereg alakúra van kiképezve. Legalábbis így gondolta ezt Bartalos Gyula és Martus Ferenc is. Tény az, hogy az ember formaalakító tevékenysége fellelhető a Nyerges-kő szikláin. A plató felületébe ugyanolyan tál alakú mélyedések, csatornák, lyukak vannak faragva, mint a siroki Török-asztal tetejébe vagy a demjéni Bányaél kaptárkövének sziklahomlokára.
A Nyerges-tető keleti oldalán – szemben a mészhegyi kaptárkövekkel – egy kúp formájú szikla emelkedik, oldalán 7 fülkével, belsejében archaikus sziklahelyiséggel (H.2.d). Egyébként a környéken elég sok kőzetbe faragott szőlőkunyhó, bújó és pince található, a hajdan virágzó szőlőkultúrára emlékeztetve.
A Nyerges-tetővel szomszédos Mész-hegy (H.2.c) déli lejtőjén három kaptárkő található. Az I. szikla kettős kúp formájú, tömzsi szikla, amely oldalába 4 db fülke, egyik csúcsába három különböző méretű lyuk van befaragva. Az I. sziklától északnyugatra emelkedik a II. és III. szikla lekerekített csúcsokkal tagolt kúpegyüttese, amelyeken 18 eléggé elkopott fülke látható. A kaptárkőbe itt is egy archaikus sziklahelyiséget (bújót) faragtak.
A fülkefaragás, fülkehasználat idejének és a készítők kilétének meghatározásához a fülkék egymáshoz való viszonyának elemzésével, illetve a fülkék állapotának összehasonlításával kaphatunk támpontokat.
A vizsgálatok eredményei szerint három nagyobb fülkefaragási periódus mutatható ki.
• első generáció: Kr. u. 5–6. század (Kr. u. 400–550 között) – hunok, szarmaták kora;
• második generáció: Kr. u. 7–8. század (Kr. u. 670–800 között) – avarok (onogurok) kora;
• harmadik generáció: Kr. u. 10–14. század (Kr. u. 900–1300 között) – magyarok kora;
• a harmadik generációhoz tartozó legépebbek: Kr. u. 1500-as évekig.
Az egész Bükkalját áttekintve, ehhez annyit szükséges hozzátenni, hogy nagy valószínűséggel az első fülkéket jóval a nyergesi első generáció megjelenése előtt – akár egy évezreddel azelőtt, a vaskor elején – faragták ki. Ezek korának megállapítása azonban még további alapos vizsgálatokat igényel.
A Nyerges-tető – Mész-hegy nagy része jelenleg degradált kultúrterület – ugyanis a hajdani kerteket, szőlőket és gyümölcsösöket a második világháború után államosították, majd ún. tartalékfölddé nyilvánították. Majd fél évszázadig csak helyenként művelték a területet, ami elvadult, elakácosodott. Csupán egy évtizede kezdődött meg az itteni szőlő- és kertkultúra rehabilitációja.
A tájidegen és inváziós fajok térhódítása (elsősorban fehér akác, bálványfa, kanadai aranyvessző) miatt a természetes növényzetnek és az eredeti élőhelyeknek is csak kisebb foltokban maradt hírmondója. A Mész-hegy meredek, nyugati lejtőjén a molyhos tölgyeseknek szép állománya, a sziklakibukkanások kopárosain sztyepprét-foltok maradtak fenn melegkedvelő, kontinentális flóraelemekkel. Koratavasszal virágzik itt a leánykökörcsin (Pulsatilla grandis) és a hegyi kökörcsin (P. zimmermannii) és, az apróvirágú Janka tarsóka (Thlapsi jankae). A tavaszi és nyár eleji aszpektust számos védett növény fémjelzi: bozontos és hosszúlevelű árvalányhaj (Stipa dasyphylla, S. tirsa), hússzínű agárkosbor (Orchis morio), piros kígyószisz (Echium russicum), tarka nőszirom (Iris variegata) és nagy pacsirtafű (Polygala major). A riolittufa kopárokon jellemző a védett magyar (kárpáti) kőhúr (Minuartia frutescens) és a bunkós hagyma (Allium spaerocephalon). Ősszel a fészkesvirágzatúak dominálnak, mint például a bennszülött Sadler imola (Centaurea sadleriana).
A terület rovarvilága a Bükkalja megszokott fajait vonultatja fel néhány védett ritkasággal, mint amilyen a fűrészlábú szöcske (Mantis religiosa), a rezes futrinka (Carabus cancellatus), a kis szarvasbogár (Dorcus parallelepidedus) és a nappali lepkék.
A völgyek nedves rétjein gazdag kétéltűfauna található (mocsári béka – Rana arvalis, vöröshasú unka – Bonbina bonbina, leveli béka – Hyla arboreastb.). A napsütötte riolittufa-vonulatok a hüllők számára nyújtanak kedvező életteret. Megtalálható itt a fürge gyík (Lacerta agilis), a lábatlan gyík (Anguis fragilis), a zöld gyík (Lacerta viridis). Az erdős, cserjés területeken, illetve a vízfolyások mentén tarajos gőtét (Triturus cristatus), erdei siklót (Elaphe longissima) és rézsiklót (Coronella austriaca) is megpillanthatunk.
A dombvidék változatos, mozaikos élőhelyegyüttese igen gazdag madárvilágnak és emlős faunának ad otthont. Néhány természetvédelmi szempontból jelentős faj: uhu (Bubo bubo), búbosbanka (Upupa epops), valamint számos cickányféle, peleféle, denevér, vadmacska (Felis silvestris) és borz (Meles meles) él itt.
Az Egri borvidék Egri körzetének jellemző szőlőfajtái a leányka, az olasz rizling, a chardonnay, az ottonel muskotály, a tramini, a sauvignon, a zenit, a királyleányka, a szürkebarát, a pinot blanc, a kékoportó, a blauburger, a pinot noir, a kadarka, a merlot, a cabernet franc, a cabernet sauvignon, a medoc noir, a merlot, és a kékfrankos.
A szőlőhegyek (promontoriumok) dűlőiben gyümölcsöt is termesztettek, a parcellákban jellemzően cseresznyét. A hajdani szőlőket szegélyező birssövények, szilvások, meggyesek még ma is láthatók. A szilva (besztercei), a körte, a meggy, az alma (batul) és a szőlősorok közé ültetett parasztbaracknak nevezett őszibarack mellett a cseresznyetermesztésnek volt (és van) nagy hagyománya. A Bükkalja legismertebb, leghíresebb gyümölcse a gyógyhatású szomolyai rövidszárú fekete cseresznye.
Közel 20 millió éve, a miocén elején nyíltak meg azok a tektonikus hasadékok, amelyekből több ritmusban kirobbantak a Bükkalját felépítő vulkáni törmelékek (piroklasztok).
Alapvetően kétféle vulkáni működést különböztetünk meg: a lávaömlést (effúzív kitöréseket) és a robbanásos működést (explózív kitöréseket). A heves vulkáni működés következtében vulkáni törmelék (piroklaszt) robban ki a vulkáni kürtőből vagy a hasadékból. A Bükkalját felépítő vulkáni képződményeket ezen legpusztítóbb erejű pliniusi kitörések hozták létre.
A tűzhányó vagy a hasadékvulkán magmacsatornájából kirobbanó vulkáni törmelék anyaga és megjelenése, aszerint, hogy milyen mély szinten következik be a robbanásos gáztalanodás,
A – magas kitörési felhő keletkezik, a vulkáni törmelékanyag 20-30 km magasságba emelkedik, és a törmelékszórás hatalmas területeket borít be – ez az ún. klasszikus pliniusi kitörés. Ebben az esetben hullott riolittufa keletkezik, melynek a Bükkalján legelterjedtebb képviselője a Gyulakeszi Riolittufa Formáció.
B – a forró kitörési felhő a felszín közelében, nagy sebességgel zúdul végig, óriási pusztítást okozva – ez az ún. nuée ardente-jellegű (ultra pliniusi) kitörés. Ebben az esetben összeolvadt, a lávakőzethez nagyon hasonló képződmény, ún. ártufa jön létre: mint amilyen a Kisgyőri Ignimbrit Tagozat és a Tari Dácittufa Formáció Bogácsi Ignimbrit Tagozata. A piroklaszt-árak anyaga a magas hőmérséklet (500-750 C°) és a nagy gáztartalom hatására részben újraolvad, a nagy vastagság és nyomás következtében ellapul, összenyomódik.
Az izzófelhőből (nuée ardente-ből) leülepedett, összehegedt ignimbritben fiammé-k, azaz ellapult, üveges horzsakő-törmelékdarabok láthatók.
További információk:
(a bükkaljai kőkultúra látnivalói);
(a kaptárkövekről és a Bükkaljáról bővebben)
A Bükkalja kőzettani felépítése, az állékony, de jól faragható riolit- és dácittufa (ignimbrit) következtében a tájegység településein jelentős hagyománya alakult ki a kő megmunkálásának (a kőfaragásnak, a kővágásnak, a kőfejtésnek), a kő népi alkalmazásának.
A vidék népi építészetében a kő (kőzet) felhasználása kétféle módon jelenik meg: a fennálló falú építményekben (lakóházak, ólak, istállók) és a barlanglakásokban, pincékben, egyéb kőzetbe faragott gazdasági rendeltetésű helyiségekben (ólak, kamrák).
A bükkaljai kőfaragó-hagyomány központja Szomolyán volt. A szomolyai kőfaragó családok egyaránt készítettek tornácoszlopot, ablakkő-keretet, kőkorlátot, kővályút, itatót, kézimalmot, sírkövet és vallással kapcsolatos kultusztárgyakat (kőkeresztet, szentet ábrázoló szobrot, emlékművet.)
Kőbányák, kőfejtés
A bükkaljai kőbányák legkedveltebb alapanyaga a fehéres színű riolittufa és a vörösesbarnás dácittufa (ignimbrit). Bogács, Demjén, Sirok és Szomolya határában több kőfejtőt is műveltek egyszerre.
Barlanglakások, pinceházak
A legtöbb barlanglakással Ostoros, Szomolya, Tibolddaróc rendelkezett (településenként több mint száz lakás). Cserépváralján, Egerszalókon, Noszvajon, Sályban, Sirokban jelentős mennyiségű (30–100 lakás), Andornaktályán (Andornakon és Kistályán), Bogácson, Cserépfalun, Demjénben, Egerben, Felsőtárkányban, Kácson, Kisgyőrben kevesebb mint harminc kőbe vájt hajlékot mért fel Bakó Ferenc 1975-ig.
A barlanglakásban élők társadalmi helyzete a történelmi távlatban igen eltérő volt: a tehetősebb, földbirtokkal is rendelkező parasztok vagy iparosok (kőfaragók) és a nincstelen, vagy csak csekély földtulajdonnal bíró napszámosok, summások egyaránt laktak pinceházban.
A pincelakások általában kétsejtűek voltak, a konyhában szabadkéménnyel, a szobán kívülről fűtött kemencével. A ház mellett befaragott borospince, istálló (kőbe vájt jászlakkal), sertésól és egyéb tufába mélyített kamrák nagyobb paraszti gazdaság igényeit tükrözték.
„Bújók”
A települések határában a lyukpincék mellett szép számmal találhatók egyéb szőlőműveléshez kapcsolódó sziklába vájt építmények is: például kőkunyhók („bújók”) és csőszkunyhók, valamint az állattartást szolgáló kőbe vájt pásztorkunyhók, nagy terű, néha több osztatú kőhodályok (mint amilyen például a szomolyai uradalmi birkahodály).
A Nyerges-tető és a Mész-hegy környezetében számos „kőbújót” ismerünk, amelyek a szőlő- és kertműveléshez kapcsolódtak: bennük szerszámokat tároltak, de rövidebb ideig történő tartózkodásra (alvásra) is alkalmasak voltak.
