BÜKKALJAI KŐ-ÚT

A Bükk-hegység déli előterében húzódik meg szerényen a Bükkalja hullámzó dombvidéke, ahol a Bükkből lesiető patakok völgyeiben megbújó falvak és az erdőkkel, kaszálókkal és gyümölcsösökkel borított dombvonulatok számos természeti és kultúrtörténeti kincset, ritkaságot rejtenek. A Bükkalján egy sajátos helyi építészeti kultúra alakult ki, amely minden esetben szervesen használta a Bükkalját borító vulkáni tufa adottságait. Sajátos kővilág az, amelyben a térség falvai élnek: kőfalú házak, azokhoz csatlakozó kőkerítések, kőhodályok, barlanglakások és tufába vájt pincék, a patakokon és árkokon átívelő kőhidacskák, sírköves temetők, út menti feszületek, kőpadok és a titokzatos kaptárkövek földje ez. Ezt a csodás vidéket szeli át a Bükkaljai Kő-út, mely Siroktól Kácsig 16 települést érint. Az út mentén felfedezhetjük a Bükkalja természeti értékeit, a települések kultúrtörténeti nevezetességeit, megkóstolhatjuk a vidék méltán híres borait és élvezhetjük a helyiek vendégszeretetét. Itt, a Bükkalján találkozhatunk a legnagyobb számban a magyar tájak egyik legkülönlegesebb, s egyben legrejtélyesebb természeti és kultúrtörténeti értékeivel, a 2014 novemberében természeti emlékekként országosan is védetté nyilvánított fülkés sziklákkal, a kaptárkövekkel.

A Bükkalja térsége régóta lakott, erre bizonyíték Cserép­falu határában, a Suba-lyuk barlangból előkerült 60-70 ezer éves neandervölgyi ősember leletek. De talán az első komolyabb, mai napig fennmaradt, jól látható nyomot valószínűleg a kora-népvándorláskorban itt megjelenő is­meretlen népesség hagyta, akik a Bükkalja 72 riolittufa-tornyába mintegy 473 sziklafülkét faragtak. E különleges földtani és régészeti-néprajzi értékeket képviselő szikla­alakzatok a kaptárkövek. A bükkaljai dombvidéket méltán nevezhetjük a „kaptárkövek földjének”, hiszen itt található a magyarországi kaptárköveknek több, mint kétharmada.

A kőzettani adott­ságokon egy sajátos helyi építészeti kultúra alakult ki, amely minden eset­ben szervesen használta a Bükkalját borító riolittufa adottságait. Az elmúlt  két évezred alatt a táj és az itt élő ember egy olyan komp­lex természeti-kultúrtájat alkotott, ami Európában szin­te példa nélküli. Nem könnyű feladat számba venni, hogy mi mindenre használták fel a Bükkalja falvainak lakói a helybeli követ. A kőfalaza­tú házak, azokhoz csatlakozó szárazon rakott kőkerítések és támfalak, barlanglakások és tufába vájt pincék, a pa­takokon és árkokon átívelő kőhidacskák, sírköves teme­tők, út menti feszületek, kőpadok – mind-mind sajátos, szinte mediterrán hangulatú – „kővilágot” idéznek.

Hogy mikor vájhatták az első barlanglakásokat illetve pincéket a Bükkalján, ezt ma már nehéz lenne megmon­dani. Egyesek szerint 11. századi az a néphagyomány ál­tal remete-laknak használt sziklahelység, melyet Demjén nyugati határában találhatunk egy völgyfal sziklapadjá­ba mélyítve. Azonban az első írásos emlékek a pincékről csak a 15. századból származnak. Az egri káptalan bir­tokkönyve ekkor tesz említést a Király-szék alatti üre­gekről, melyek Eger legkorábbi pincéi lehettek. Az azóta eltelt félezer évben számtalan pincét faragtak a környe­ző dombokba, amelyek mai napig is meghatározzák a bükkaljai települések arculatát.

Az alapkőzetbe nem csak borospincéiket vájták az itt élők, hanem lakóhelyiségeiket is. Ezek a sziklába faragott barlanglakások nem egy településen még ma is megta­lálhatók, sokszor egymás felett két-három szinten, ut­cákra fűzve egész településrészeket alkotnak. Szép pél­dáit találjuk ennek Sirokban, Egerszalókon, Ostoroson, Szomolyán, Noszvajon, Cserépfalun, Cserépváralján és Tibolddarócon. Mára a barlanglakások elsősorban gaz­dasági rendeltetést kaptak, istállóvá, óllá, terménytároló helyiségekké alakították át őket. Az utóbbi időkben több szép kezdeményezés is történt a barlanglakások meg­mentésére: többükben tájházat, közösségi helyiséget, művészeti központot vagy szálláshelyet alakítottak ki.

Ahogyan az erdővidékek lakói mesterei voltak a famun­káknak, s szinte mindent el tudtak készíteni fából, ha­sonlóan volt ezen a tájon a kővel. Az itt élők számára a kő nem merev, rideg, nem barátságtalan ásványi anyag, hanem sajátosan élő, alakítható, mobilis, variáció gazdag élettér „szerves” része. S engedelmes, mert az itt élők ismerik, tudnak bánni vele. Így a Bükkalján több helyen, Sirokban, Demjénben és Szomolyán is népi kőfaragó köz­pontok alakultak ki. Például demjéni kőből demjéni mes­terek közreműködésével faragták az egri bazilika szobrait és számos egri barokk épület szobordíszét. De számtalan köztéri, elsősorban szakrális témájú szobrot, feszületet fedezhetünk fel a vidék falvaiban, illetve települések külterületein a régi dűlőutak mentén. Díszes kőfaragások nagy számban fellelhetők még napjainkban is a Bükkalja településeinek temetőiben, hol számos, akár művészeti alkotásnak is beillő faragott kő síremléket találunk a 19. századból.

A Kő-út által érintett településekről továb­bi információ található a tematikus, településeket bemutató kiadványokban, illetve a bukkalja.info.hu webol­dalon. A Kő-út mentén turistajelzések, információs táblák és az információs füzetekben térképek segítenek a tájé­kozódásban.